A Szeretni annyi, mint egy csendes, mégis erőteljes történet három sérült emberről, akik fájdalmuk súlya alatt, mégis egymáshoz közelítve keresik a gyógyulás útját. Violet, a fiatal nő, aki egy halálos baleset után szabadul a börtönből. Frank, a férj, aki elvesztette feleségét – épp Violet miatt. És Harriet, a nyugdíjas tanárnő, aki a börtön könyvklubját vezette, most pedig saját magánya ellen küzd.
Ez a regény finom rezdülésekből építkezik. Nem harsány, nem sodró, inkább lassan csordogál .
Ajánlom azoknak, akik értékelik az apró, emberi pillanatokat, a megbocsátásról és újrakezdésről szóló történeteket – mert ez a könyv ezekről szól, őszintén és mély empátiával.

A Szeretni annyi mint egy bűntudattal, veszteséggel és elengedéssel átszőtt történet három emberről, akiket a múlt különböző terhei kapcsolnak össze. Egy fiatal nő, aki szabadulása után próbál visszatalálni önmagához és a világhoz. Egy idős tanárnő, aki a börtön könyvklubjában keres új értelmet, miközben az egyedülléttel küzd. És egy férfi, aki képtelen túllépni azon, hogy elvesztette feleségét, épp annak a lánynak a hibájából, akivel most újra összehozza az élet.
Az írónő megmutatja, hogy a megértés, az odafigyelés és a könyvek segíthetnek abban, hogy jobban legyünk, és lassan feldolgozzuk a nehézségeket.
A könyv üzenete, hogy az emberi kapcsolatok, bármilyen váratlan formában is születnek, képesek segíteni feldolgozni a múltat, és új értelmet adhatnak az életünknek. A bűntudat, a gyász vagy az elszigeteltség érzései ellen nem mindig léteznek gyors megoldások, de a történetek, a beszélgetések és a figyelem, valódi változást indíthatnak el, akár egy könyvklubban, akár egy könyvesboltban.
Nekem az tetszett leginkább a regényben, ahogy a három szereplő élete szépen, természetesen fonódik össze. Nem nagy drámákon keresztül, hanem csendesen, mégis hatással vannak egymásra. Tetszett, hogy mindhárman hibáznak, de próbálnak jobbak lenni, és ezek a kis változások, amiket a másik ember közelsége hoz ki belőlük, igazán emberiek voltak.
Mégis, olvasás közben gyakran éreztem, hogy nem tud igazán magába szippantani. Voltak pillanatok, amikor untam, és azt vettem észre, hogy eltávolodom a történettől. Talán túl visszafogott volt az elbeszélés, vagy túlságosan egyenletes a tempó ahhoz, hogy érzelmileg igazán erősen hasson rám. Értettem és értékeltem, amit közvetíteni szeretett volna, de kevés nyomot hagyott bennem.
Összességében egy kedvesen megírt, de számomra kissé halvány regény maradt, amit inkább azoknak ajánlok, akik nyugodtabb, lassan kibomló történeteket keresnek a megbocsátásról, újrakezdésről és a kapcsolódás erejéről.