Melissa Da Costa legújabb regényét nagyon vártam és tudatosan készültem nyitottan hozzá állni, hiszen amikor Az ég minden kékje című regénye az egyik kedvenc és legmeghatározóbb olvasási élményemmé vált, nehéz nem elvárásokkal kezdeni legújabb törénetét. Ő az a szerző, aki nem hangos drámákkal, hanem csendes, lélekig érő történetekkel dolgozik.
.
A történet középpontjában Ambre, egy húszéves lány áll, aki egy érzelmileg romboló kapcsolatból próbál kiszabadulni, amiben teljesen elveszítette önmagát. Philippe házas férfi, Ambre pedig egy olyan viszonyba sodródik bele, ahol nem valódi társként van jelen. A kapcsolat nem emeli, hanem lassan leépíti őt. A történet innen indul: egy fiatal nő mélypontjáról, aki elveszíti az önmagába vetett hitét, majd egy alpesi panzióba kerül, idegen emberek közé, ahol meg kell tanulnia újra élni.
.
Nagyon jól esett visszatérni az Írónő stílusában, megvolt az a különleges olvasási élmény, hangulat, amit csak ő tud nyújtani. Szeretem, hogy a könyveiben mindenki megtalálja magát, hogy fantasztikus karakterekkel dolgozik, hogy szépen csendesen, lépésről-lépésre indulunk el a gyógyulás útján és tökéletesen megmutatja, hogy ez soha nem egy rövid folyamat, hanem inkább egy hosszú utazás. Egy olyan folyamat, ahol fontos ki van körülöttünk, de valójában mindenkinek a saját háborúit kell megvívnia.
.
Miért érdemes elolvasni?
Azért, mert ez a regény nem csak elmesél egy történetet, hanem érzést ad. Azt az érzést, amikor az ember sokáig sötétben tapogatózik, majd egyszer csak észreveszi, hogy már nem ugyanott áll, ahol korábban. Hogy már kevésbé fáj. Hogy már nem ugyanazt választaná. Hogy már nem akar könyörögni azért, ami természetesen is járna neki.
Ambre és a szereplők útja nem hibátlan és nem is gyors. Pont ettől hiteles. Vannak benne visszaesések, bizonytalanságok, kapaszkodások, de közben ott van benne az a nagyon fontos felismerés is: az újrakezdés nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem azt, hogy már nem engedjük, hogy csak az határozzon meg minket.
.
Melissa Da Costa regényei olyanok, amihez igazán tudni kell megpihenni, lelassulni. Nem nagy fordulatokkal akar hatni, hanem apró rezdülésekkel: egy kimondatlan mondattal, egy pillantással, egy belső felismeréssel. A Visszatérés nem pörgős, eseménydús regény, hanem inkább lassan kibomló történet, amelyben a hangsúly a szereplők belső változásán van. Jellemző a részletgazdag atmoszférateremtés. Fantasztikusan teremti meg. A hegyi környezet, a panzió, a hó, a munka ritmusa, az évszakok változása mind fontos szerepet kapnak.
A párbeszédei természetesek, nem túldramatizáltak. Sokszor éppen az a legerősebb bennük, ami nincs kimondva. Az írónő nem harsány konfliktusokból építkezik, hanem abból, ahogyan az emberek közelednek, távolodnak, félnek, védekeznek vagy lassan megnyílnak egymásnak. Nyelvezete könnyen olvasható, de nem felszínes. Érzelmes, de nem giccses. Da Costa úgy ír a veszteségről, a függőségről, a szeretethiányról és az újrakezdésről, hogy közben nem ítélkezik a szereplői felett. Inkább megérteni próbálja őket.

Mélissa da Costa ismét egy olyan történetet mesél el, amelynek középpontjában a veszteség, az újrakezdés és az emberi kapcsolatok állnak. A Visszatérés egy számomra teljesen új élethelyzetbe engedett betekintést, és éppen ez volt az egyik oka annak, hogy ennyire magával ragadott.
A regény nem a látványos fordulatokra épít, hanem a szereplők fejlődésére és azokra az apró változásokra, amelyek lassan, szinte észrevétlenül alakítják az életüket. Ahogy egyre többet megtudtam a múltjukról és a küzdelmeikről, egyre jobban érdekelt, merre vezet az útjuk.
Nagyon szerettem a könyv hangulatát és azt, hogy a szerző időt hagyott a történet kibontakozására. Végig fenntartotta az érdeklődésemet, és örömmel merültem el ebben a világban.
Korábban a Manon virágai és az Ég minden kékje című regényeit olvastam. A Manon virágai nálam továbbra is az első helyen áll, de a Visszatérés nagyon közel került hozzá, és valamivel jobban megérintett, mint az egyébként szintén nagyon szép Ég minden kékje.