Ez nem a szokásos kaland. Ez egy megállás – egy mély levegő a nagy utazás közepén. A Varázsló és üveg után és Calla farkasai előtt, King megajándékoz bennünket egy különleges kötetettel, amelyben Roland egy történetet mesél el.
És milyen történetet! Egy sötét tündérmesét, egy ifjú fiúról, Timről, aki a Vasfa-erdő mélyére indul, hogy megtalálja a gyógyulást édesanyja számára. A mese tele van mágikus lényekkel, varázslókkal, árulással és bátorsággal – mindazzal, amit egy klasszikus legendától várnánk, de persze King-féle csavarral, sötétséggel és emberi drámával.
Külön öröm volt látni Rolandot más szerepben: most nem harcol, nem parancsol – mesél. És ahogy mesél, közben újra megnyílik előttünk – kicsit jobban értjük, honnan jön, és talán azt is, hova tart.
Ez a könyv olyan, mint egy kandalló mellett hallgatott történet: lassabb, halkabb, de mélyen megmarad. És bár nem visz előre a Setét Torony felé, mégis közelebb hoz minket Rolandhoz.

A bosszú néha csendben kúszik elő, máskor dübörögve csap le – de mindig nyomot hagy.
Ebben a kötetben nincsenek ijesztgetős szörnyek vagy csápok a ködből – itt az emberi lélek legsötétebb zugaiba ereszkedünk alá. A négy novella közös vonása, hogy a bosszú, a bűntudat és a rejtett igazságok mentén haladnak, és nem engednek könnyen szabadulni. Van itt belső vívódás, szűkszavú kíméletlenség, váratlan fordulatok, és egyre mélyülő rettegés – de nem a sikolyoktól, hanem attól, amit magunkban is felfedezhetünk.
Nálam lassan bontakozott ki a hatása, de annál mélyebbre ment. King újfent bebizonyította: nem kell természetfeletti, ha az ember maga is elég félelmetes.