A Varjak lakomája a sorozat legvitatottabb, legmegosztóbb kötete, ami egy teljesen új megközelítést hoz a korábbi pörgős, sokkoló részek után. Miután a Kardok viharában letarolták a fél világot (és kicsit engem is), ez a könyv a pusztítás utáni csendet és a romokon való osztozkodást mutatja be. Ahogy a cím is utal rá, a háború varjai gyűlnek össze a hullahegyek felett.
Martin földrajzilag és karakterek szerint kettévágja a történetet, ebben a részben, ami a közönségkedvencek kimaradásával járt. Emiatt sok olvasó csalódott és őszintén én sem örültem neki. A tempó sokkal lassabb, kevesebb a látványos akció, azonban egy mély, hangulatos és sötét lélektani részt kapunk. Szerintem az a cél, hogy megértsük, hogy a háborút megnyerni vagy túlélni csak az első lépés volt, a neheze a béke megtartása.

A Kardok vihara számomra a tűz és jég dala sorozat és egyben a modern fantasy irodalom fullos csúcspontja. Általában romantikus fantasyt olvasok, ezért minden rész egy kicsit sokkol, azonban ez a kötet egy ezeroldalas, megállíthatatlan hullámvasút, ahol az előző két részben felépített politikai feszültség és háborús stratégia szinte berobban. Itt már egyáltalán nem fogja vissza magát senki, olyan brutális és teljesen váratlan fordulatokkal operál ez a regény, amelyek után az olvasó szó szerint kénytelen letenni a könyvet, hogy levegőhöz jusson. Bár én láttam a sorozatot korábban, olvasás közben is ugyanazt az ,,én ezt nem folytatom az tutifix" érzést éltem át.
A fókusz kissé eltolódik a csataterekről a családi tragédiák, a belső morális összeomlások és a szövetségek felé. Igazából pont ezekkel töri össze az olvasók szívét. Ritka az olyan féltégla regény, amely egyetlen oldalon sem válik unalmassá, de a Kardok vihara szerintem ilyen. Kíméletlen és zseniális.