Michael McDowell Blackwater-sagájának első kötete az Árvíz egy különös hangulatú misztikus családregény volt. Annyira tán nem horrorisztikus, mint az vártam, de abszolút kíváncsi lettem a folytatásra. A gát, ott folytatta ahol az első rész megszakad, és mesteri módon szövi tovább azt a sötét és fojtogató hálót, amit a nyitó kötet kezdett el fonni Perdido városa köré. Ebben a részben a korábbi nyíltabb ellenségesség már állandó hidegháborúba torkollik. A két nő Elinor és Mary-Love között teljesen kifejlődik a háborús öveezet, és szegény Oscar közéjük szorul. AZ ő jellemfejlődése egészen látványos lett. A történetre nem jellemző a pergő cselekmény és a gyors történetvezetés, bár szerintem ez a rész kicsit haladósabb mint az előzmény. Ami nekem viszi előre a történet az az atmoszférateremtés, és a lélektani hadviselés.. Mary-Love Caskey és Elinor Dammert párharca egyfajta „déli gótikus hidegháborúvá” növi ki magát, ahol a fegyverek nem pisztolyok, hanem vacsorameghívások, ingatlanügyletek és apró, manipulatív gesztusok. McDowell zsenialitása ott mutatkozik meg, hogy képes a hétköznapi családi dinamikát ugyanolyan vészjóslóvá tenni, mint a folyó mélyén rejtőző természetfeletti borzalmakat. Amikről továbbra sem tudtunk meg sokat, így végig megmaradt a kérdés tulajdonképpen, hogy miben rejlik a gonosz, mi az ami a háttérben rejtőző horrorelemeket adja. A kötet lassú hömpölygése ellenére rendkívül olvasmányos, hiszen az író minden egyes fejezettel mélyebbre rántja az olvasót a Caskey család sötét titkaiba. Bár a horrorisztikus elemek ebben a részben is takarékosan, szinte sebészi pontossággal vannak adagolva, azért vannak olyan emlékezetes pillanatok, amikor Elinor valódi természete felsejlik. A gát tehát nem csupán egy átvezető epizód, hanem egy olyan lélektani mélységekkel teli folytatás, amely után az ember azonnal vágyik a következő fejezetre, hogy megtudja, mi történik a családdal, amelynek sorsa immár visszavonhatatlanul összefonódott a folyó sötét áramával.

A történet folyamán 1919-be, az alabamai Perdido városába csöppenünk, ahol hatalmas árvíz forgatta fel a lakók életét.
A károk felmérése közben, egy fiatal nőre, Elinor Dammert-re bukkannak a helyi hotelben, aki az elmondása szerint tanítónő, viszont papírok híján ezt igazolni nem tudja… Nagy szerencséjére, a kisváros egyik leggazdagabb családja, a Caskey-k veszik magukhoz.
A könyv különlegességet szerintem az adja, hogy nem csak egy “egyszerű” horrorral állunk szemben, hanem a borzongató elemek mellett kapunk egy érdekes családtörténetet is, amit átitat a fullasztó déli atmoszféra.
Elég vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mivel alapvetően érdekes volt a sztori, de sokszor vontatottnak éreztem a mesélést, emiatt időnként döcögősen haladtam az olvasásával.
Szerintem egy kicsit több horror-elem jól állt volna a könyvnek, de bízom benne, hogy a későbbi részekben több borzongásban lehet majd részem. A baljós, nyugtalanító hangulata nagyon tetszett a regénynek, ez különösen emlékezetessé tette számomra az élményt.
A karakterek nem kerültek igazán közel hozzám, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kicsoda Elinor Dammert?!
Összességében nem volt tökéletes olvasmány-élményben részem, viszont mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot!
Jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a baljós, misztikus történeteket, a családregények rajongóinak, de azoknak is, akik nem szeretik a klasszikus értelemben vett horrort.