Az első részt (Az árvíz) is imádtam, teljesen beszippantott a történet még februárban, így nagyon boldog voltam, mikor a mármajdnemférjem meglepett nőnapra A gáttal.
Aztán ki is olvastam egyetlen szombat délelőtt alatt.
A történet ott folytatódik, ahol a Blackwater-saga első része - Az árvíz - véget ért, és míg Az árvíz leginkább Elinor körül forog, úgy A gátban egyértelműen Mary-Love volt a központi karakter. Elinor sem lett kevésbé fontos, főleg, hogy a regény lényege pont az anyós-meny csatározás a két igencsak erős személyiségű nő között, de Mary-Love a sorozat második részében vitte a pálmát. Mary-Love csak nem tudja elengedni Elinor gyötrését, még úgy sem, hogy amúgy Elinor őt békén hagyná: hisz' megkapta, amit szeretett volna, végre külön költözhetett az anyósától. De Mary-Love nem tágít, míg... míg... Hát, igazából szerintem ő maga sem tudja, hogy mi a célja.
A könyvsorozat különlegességét a baljós hangulata adja; illetve az, hogy véleményem szerint mindenki talál benne olyan bonyolult emberi kapcsolatot, amivel ő maga is tud azonosulni. Most komolyan, tízből hány nőnek vannak időnként finomabb-durvább csatái az anyósával, hm? Szerintem legalább hatnak. Arról nem is beszélve, hogy górcső kerül Mary-Love és Sister anya-lánya kapcsolata is, jobban beleláthatunk kettejük dinamikájába (ami az első részben egy szoros anya-lánya viszonynak tűnhet, arról kiderül, hogy távolról sem olyan meghitt és problémamentes...).
Felbukkannak új szereplők, megismerünk új kis családokat, átélünk velük tragédiákat, nehézségeket... Közbe pedig szép lassan a gát is megépül, ami az árvíztől védi Perdido városát a jövőben.