„Egy álom vált valóra” – Mező Szabolcs és a klasszikus krimik újjáélesztése a Gyilkos hagyatékkal

Gyerekkoromtól kezdve imádtam a klasszikus, „fair play” detektívregényeket, ahol az olvasó ugyanazokat a nyomokat kapja meg, mint a főszereplő, és együtt próbálhatja vele összerakni a mozaikokat és megoldani a rejtélyt. A krimi aranykorában Agatha Christie, Ellery Queen vagy Van Dine űzték nagyon jól ezt a stílust, illetve Magyarországon annak idején Kristóf Attila írt ilyen regényeket. Az ilyen művekben az olvasó is végig tornáztathatta az elméjét, kutathatta a titkos összefüggéseket, megtippelhette a gyilkos kilétét, ami sokat hozzátett az olvasás élményéhez. És persze a könyvek végén ott volt a megoldás, ahol a nyomozó egy minden részletre kiterjedő, élvezetes magyarázatban rántotta le a leplet a rejtélyről. Én mindig ezt a részt imádtam a legjobban. Lenyűgözőnek találtam, ahogy a kirakós elszórt darabjai varázsütésre a helyükre kerülnek, és rájöttem, hogy végig ott voltak előttem, csak eddig nem a megfelelő szemszögből néztem őket.

Utána hosszú időre visszaszorult ez a számomra kedves műfaj: a krimikben már nem a bűntény közös megfejtése, a tettes kilétének leleplezése, inkább a nyomozás folyamatának, a szereplők lelkivilágának vagy az atmoszférának a bemutatása vált meghatározóvá. Kíváncsi voltam, tudnék-e írni egy olyan könyvet, melynek cselekménye napjaink Magyarországában játszódik, de hangulatában mégis a detektívregény aranykorát idézi vissza. 

A Gyilkos hagyaték történetéből a befejezés született meg először. Egy séta során, mikor azon morfondíroztam, lehet-e még bármi újfajta megoldást kitalálni annyi nagyszerű régi krimi után, hirtelen eszembe jutott egy olyan csattanó, amit még egy könyvben sem olvastam, és egyszerre éreztem váratlannak, ugyanakkor logikusnak és elegánsnak. Úgy éreztem, érdemes lenne alaposabban kidolgozni.

Igazából a történet megtervezése ment nehezen. Egy ilyen jellegű könyvhöz nem lehetett ötletszerűen leülni, és hagyni, hogy sodorjon a cselekmény. Mielőtt magához a megíráshoz hozzáfoghattam volna, pontosan ki kellett dolgozni az összes karakter valamennyi titkát, a történetben játszott szerepüket, a megoldást rejtő mozaikdarabokat, a kulcsfontosságú mondatokat és azok helyét. Az is fontos volt, hogy a könyv ne csak az utolsó fejezetre, a megoldásra legyen kihegyezve, hanem végig izgalmas maradjon, folyamatosan derüljenek ki dolgok, mindegyik fejezetben történjen valami új fordulat vagy izgalmas esemény, ami ébren tartja a figyelmet.

Maga a regény megírása ezután már meglepően zökkenőmentesen ment és alig három hónapot vett igénybe. Szigorú voltam magamhoz: célként tűztem ki, hogy legyek bármilyen fáradt is munka után, egyetlen este sem telhet el anélkül, hogy leüljek a gép elé és legalább 3-4 új oldalt megírjak a könyvből. Ez hol gördülékenyebben ment, hol nyűgösebben, de végig tudtam tartani magam az elhatározásomhoz.

Borzasztóan örülök neki és hatalmas megtiszteltetésnek tartom. Az az igazság, hogy a jó szerencse intézte így – miután megírtam a regényt, keresni kezdtem, kik foglalkoznak Magyarországon ezzel a műfajjal, és így bukkantam rá a BookSelf kiadóra. Elküldtem nekik a kéziratot és már egy nap után visszajeleztek, hogy felkeltette az érdeklődésüket, ami hatalmas pozitív visszacsatolás volt nekem.

A könyv kiadásának tető alá hozatala során végig azt éreztem, hogy nekik is legalább annyira a szívügyük ez a projekt, mint nekem. Folyamatosan tartották velem a kapcsolatot, elláttak jó tanácsokkal, lelkesek és segítőkészek voltak. Mindez engem is inspirál a további közös munkára – hiszen, ha minden jól megy, a Gyilkos hagyaték csak a sorozat első darabja. Amennyiben elnyeri az olvasók tetszését, a jövőben újabb körmönfont esetek várnak majd Róbertre és Szűcs főhadnagyra.

Miután a történet sok szereplőt mozgat, és rengeteg benne a párbeszéd, ezért nagyon aggódtam, hogy sikerül-e kellően életre keltenem a karaktereket. Bár a munkám során rengeteget találkozom emberekkel, és hobbiból éveken át beleástam magam a pszichológiába is, mégsem voltam benne biztos, hogy mindez elég lesz-e. Márpedig egy krimiben – sok más regényhez hasonlóan – alapvető fontosságú, hogy a szereplők jól elkülöníthetők legyen egymástól, a maga módján mindegyik emlékezetes legyen, érdekelje az olvasót. Ha mondjuk a történet végén a gyilkos nevéhez érve az olvasónak azon kell törnie a fejét, hogy ez most ki is volt, akkor az az író oldaláról hatalmas kudarc.

Végül azonban éppen ez a feladat ment talán a legsimábban. Igazán örömömet leltem a balsorsú Sullay-család és a többi szereplő bemutatásában, úgy érzem, mindegyiket sikerült egyéni vonásokkal felruházni és a maga módján emlékezetessé tenni. Különösen élveztem a két főszereplő, a tépelődő, ám borotvaéles eszű Farkas Róbert főügyészségi ügyész és a határozott, rendíthetetlen Szűcs főhadnagy közötti dinamikát – őket nagyon megszerettem, és remélem, az olvasó is a szívébe fogja őket zárni.

Bárkinek, aki egy sodró, izgalmas történetre, szórakozásra vágyik. Akik szeretik a Poirot-féle krimiket, különös örömüket fogják benne lelni, hogy együtt nyomozhatnak a detektívvel. A gyilkos személyén kívül – amit azért igyekeztem jól elrejteni a nyomok mélyén – rengeteg más megoldásra váró titok is van a történetben, melyekre jóval könnyebb rábukkanni, így minden olvasónak lesz sikerélménye.

Ugyanakkor gyorsan hozzáteszem, hogy akinek nincs kedve notesszel a kezében végig koncentrálni olvasás közben, annak sem kell aggódnia: rengeteg energiát fordítottam rá,  hogy a cselekmény végig olvasmányos, követhető legyen, ne árasszam el az olvasót fárasztó információ-halmazzal. Aki egyszerűen csak élvezni akarja az olvasást, sodortatni magát a történettel, az is megtalálja a számítását.

Időközben már el is készült a sorozat második kötetének kézirata, ami – az eddigi visszajelzések alapján – még az elsőnél is izgalmasabb, fordulatosabb lett. A sorozat további folytatására is vannak terveim, két regényötletem áll kidolgozás alatt, mindkettőt ígéretesnek érzem, de még sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön és hozzálássak a megírásukhoz.